Álom a filmekben – bevezető
Az emberi alkotások születésének elengedhetetlen feltétele a (csapongó, élénk, kreatív) fantázia. Főként a verbális és vizuális művészetekben, azaz az irodalomban és a képi megjelenítésben a nagyon valóságtól elrugaszkodott alkotásokra hajlamosak vagyunk azt mondani: „álomszerű”. És hát, valljuk be, ez nem véletlen. Az álomban – csakúgy, mint az általunk (többé-kevésbé) tudatosan kreált fantáziavilágokban egész egyszerűen BÁRMI megtörténhet. Nincs szükség logikára, valós, létező élőlényekre, világokra, szabadon szárnyalhat a képzelet. Ahogyan tehát az álom és mese, álom és irodalom, csakúgy álom és film szorosan kapcsolódik egymáshoz, szövi át egyik a másikat, építkezik egymásra a kettő.
Nem véletlen tehát, a filmek, rendezők előszeretettel nyúlnak az álom témájához Ezen kívül kiváló mankóként is szolgálhat nekik: gondoljunk csak a jól ismert thrillermegoldás-klisére: amikor az ember már lerágta az összes körmét. Minden szóba jöhető megfejtést lezongorázott a fejében, a végén jön a kissé lehangoló magyarázat: a főszereplő csak álmodta az egészet, hogy csak a Black Butterfly című filmet említsük.
Fotó: YouTube
Bár nem egészen thriller, de markáns példa az „álom-mint-mankó” megoldásra a nyolcvanas évek egyik legsikeresebb szappanoperája. A Dallas című filmsorozat. Mivel a főbb szereplők folyton jöttek-mentek az évek során, és némelyiket bizony felelőtlenül „megölték” (azaz kiírták a sorozatból), a forgatókönyvírók, kénytelenek voltak egy sor extra, gyakran sajnos kifejezetten illúziórombolóan otromba módszerrel élni. Gondoljunk például arra, mikor Ellie szerepét egyszerűen átvette egy másik színésznő, ami a nézőkön kívül senkinek sem „tűnt fel”, hogy egy adott szereplő visszatérhessen. Egyik ilyen eklatáns megoldás Pamela álma, aki szerencsére végül felébred, és így szerelme, Bobby egyszerűen visszatérhetett a sorozatba. Az „ébredés” előtt pedig, amikor már minden mindegy volt a stáb számára. Kihasználták a helyzetet, és egyre vadabb, valóságtól elrugaszkodott jelenetekkel közelítettek rakétaszerűen a megrázó feloldáshoz: Pamela ébredéséhez.
Ennél eggyel talán kevésbé banális felhasználása az álomnak a kóma-történetekben nyilvánul meg. Ez a tulajdonképpen mindmáig rejtélyesnek számító állapot, amikor az ember valamilyen agyi sérülést szenved, azaz nem reagál semmire, miközben létfunkciói működnek. Nem bizonyított, de sokan vallják, hogy amennyiben egy kómás beteghez folyamatosan beszélünk, az egyrészt stimulálja az agy működését, másrészt, mivel a beteg szervezete pozitívan reagálhat rá, gyorsítja a gyógyulást, illetve növeli annak esélyét. A kómás tudatállapot tehát nagyon is párhuzamba állítható az alvás alatti álmodással. A kómás klisére egy viszonylag ötletesebb, üdítőbb ötlet az Aludj csak, én álmodom (While You Were Sleeping) című vígjáték: ebben az álom-ébrenlét ellentétpárját úgy fordítják meg, hogy mialatt az egyik fő karakter, Peter, a főszereplő Lucy álmainak, vágyának tárgya egy baleset következtében kómába esik, addig a vele szemben nagyon is ébren levő Lucy próbálja meg álmát a valóságba ültetni. A film végén persze megvalósul az álom, csak éppen teljesen másképpen, mint ahogyan azt a főhős képzelte.
Fotó: YouTube
A fenti gyakran használt megoldások inkább azt illusztrálták, hogy az „álom a filmekben”-téma könnyen válhat banálissá, érdektelenné. Szerencsére számos ellenpélda is akad: az igazán tehetséges rendezők meg tudják látni a film és álom tematika adta valóban izgalmas lehetőségeket, melyek segítségével, egyesítve saját egyéni hangjukkal, hangulatukkal, képi világukkal, akár igazi műalkotásokat is létre tudnak hozni. A későbbiekben ezekkel fogunk részletesebben foglalkozni.
