Álom a filmekben – Tarsem Singh
Mi tehet egy művészt – jelen esetben mondjunk inkább filmrendezőt – igazán egyedivé, könnyen felismerhetővé?
Az egyik módja ennek az egyedi történetmesélő módszer, azaz, amikor nem lineárisan, egymás után haladva mutatja be hagyományosan szereplőkkel, párbeszéddel, cselekményekkel azt, amit el szeretne mesélni.
A másik pedig, és ez talán még látványosabb, főleg, mivel a film egy audioVIZUÁLIS művészeti ág, ha a rendezőnek van egy nagyon jellegzetes, könnyen felismerhető, ismétlődő elemeket felhasználó, de azokat kreatívan alkalmazó képi világa.
A legjobb, persze, ha mindkettő jellemző az adott rendezőre. Tarsem Singh talán ennek az egyik markáns példája.
Álom a filmekben – Tarsem Singhről röviden
Mint azt a neve is sejteti, indiai származású. 1961-ben született, a Himalájában nőtt fel, majd később Amerikába költözött, azóta ott él és alkot.
Álom a filmekben – filmes karrier
Stílusára, látásmódjára nagy valószínűséggel két tényező is hatással volt: az egyik származása – a rikító, tarka színek legalábbis ezt sejtetik. Ez általában minden filmjére jellemző: szinte tobzódik a szivárványszerű képi világban.
A másik pedig, hogy filmes munkássága reklámfilmekkel és videóklipekkel indult. Ezek segítettek neki kifejleszteni a történetmesélést nem szokványos módszerekkel, hiszen a reklámoknál 30 másodperc alatt kell minden lényegeset elmondani, a videóklipeknél pedig a zenét, dallamot, hangulatot kell képileg „elmesélni”, átadni.
A nevéhez köthető a híres Pepsi-reklámfilm vagy a Deep Forestnek készített Sweet Lullaby videoklip, ezek már megelőlegezték a későbbi nagyszabású, egész estés mozifilmeket, melyek mind-mind magukon viselik Singh egyedi látásmódjának jegyeit.
Álom a filmekben – kóma, mese, mese
Első nagyjátékfilmje a „The Cell” (magyarul teljesen félrefordítva A sejt néven került forgalomba). Egy szokványos thriller – lett volna, ha nem Singh rendezi. Egy lányokat speciális módon öldöső sorozatgyilkost végre elkapnának, amikor hirtelen kómába esik. Utolsó áldozatának hollétét csak úgy deríthetik ki, ha egy új találmánynak köszönhetően egy felkészült ember álmában „beleköltözik” a gyilkos agyába (ami nagy vonalakban emlékeztet a 80-as évekbeli Álomküzdők című filmre). Az álom tehát kulcsszerepet játszik a filmben, de mindezt még Singh megspékeli egy hihetetlenül fantasztikus, szürreális világgal, mellyel a gyilkos és ellenfele álmait, fantáziavilágát jeleníti meg. Így lesz a szokványos thrillerből egy jellegzetes, feledhetetlen képi világú alkotás.
Ezt követi a „The Fall”, a Bukás, melyben egy bukott kaszkadőr mesél egy kislánynak mindenfélét, amit csak hallani akar. A kislány pedig elképzeli, a maga módján, ahogyan ő a világot ismeri – így lesz például az „indián”-ból „indiai”. A mese pedig rugalmasan alakul, együtt alakítják a fantáziát, kalandosan, színesen, ahogyan csak Singh tudja láttatni.
És persze álom – fantázia – mese: nem hiányozhat ez utóbbi sem: a „Mirror Mirror” (Tükröm, tükröm), mi más is lehetne, mint Hófehérke története – kicsit másképpen.
Izgalmas érzés elmerülni Tarsem Singh képzeletében – szürreális, valószerűtlen, de éppen ezért nem is ijesztő vagy taszító. Kiváló menekülést kínál mindennapi gondjainktól a maga meseszerű álomvilágába.
